Emberi jogok és szólási jog, bőség és szegénység – megosztottság állapota hazánkban

Talán kemény cím, de a téma is az. Ma egész egyszerűen a szólási jogomat csorbították egy témában, ha azt vesszük, bár az, hogy ki tette, az is egy dolog – nem média, nem hatalmon lévő ember, nem magas státuszú ember, de mindegy. A tény, hogy lesz….-ta a véleményemet, rosszul esett. Nem is annyira az a lényeg, ki tette, csak a gesztus és talán az, hogy a közösségi oldalakon való nyilvános vélemény vállalás lényegét, úgy érzem, nem érti. Vagy inkább azt a tényt, hogy aki véleményt nyilvánít, annak a véleményére mások reflektálhatnak, válaszolhatnak és bizony egyet nem értéssel is találkozhatnak. Ha érzékeny témában nyilvánítunk véleményt, annál inkább, és ezt bizony tudni kell kulturáltan és egyenes gerinccel elviselni. Erre nem mindenki képes, de nem értem, hogy akkor minek pedzeget olyan témát, ami sokaknak böki a csőrét, hogy igen finoman fejezzem ki magamat.

Tehát posztolnak érzékeny, társadalmat megosztó témákról dolgokat, majd amikor olyan komment érkezik, amivel nem értenek egyet, és nem bírják elviselni, hogy másnak más a meglátása a témával kapcsolatban, esetleg közelebbről látja a dolgokat, akkor dühösen, vagy mit tudom én milyen felindulásból törlik az eredeti posztot. Illetve, mint kiderült nem kíváncsiak arra, ha más másképp látja, nevet a másik véleményén. Ez is egyfajta viselkedés, kérdés, hogy kinek mi a véleménye erről, az meg megint egy más kérdés. Nekem az, hogy ez tökre ciki. De most ennyit a közösségi médián való szereplés viselkedési mintáiról. Ez csak egy része annak, ami most égeti a tenyeremet. Sokkal érdekesebb és valóban megosztó a téma, amiről ebben a konkrét esetben szó volt. Nevezetesen menekültügyi kérdésről volt szó.

Sajnos az indulatok kezdenek elszabadulni hazánkban, az emberek gyakran nem kíváncsiak mások véleményére, csak fújják a sajátjuknak vélt – ám másoktól átragadt igazságnak vélt gondolatokat. Posztolnak valamit a közösségi oldalukon, de ha valaki olyan is hozzászól, aki nem ért vele egyet – esetleg jobban is látja a dolgokat – arra már nem kíváncsiak. Nehogy már véleménye lehessen. Pedig van, és le is írom, mert kicsit felborzolta a kedélyeimet, hogy belém fojtották a szót. A vélemény nyilvánítás szabadságának megnyirbálása ma szinte általános minden szinten és nem először találkozom a jelenséggel – nem csak közösségi oldalon, hanem élőben is – beléfojtják az emberbe a szót. Feldobnak egy érzékeny témát, aztán otthagynak, nem bírják tolerálni a reakciódat, ha az nem felel meg az elvárásaiknak. Ha van saját véleményed és az más, akkor kuss és kész. Ne szólj több szót, ne védekezz, hallgass. És ebből a bánásmódból nagyon elegem van. Ha felpiszkálod az alvó oroszlánt, akkor légy elég bátor, hogy viseld a következményeit. Ez csak az egyik része a problémának. Még élesebben igaz ez, ha olyan témáról van szó, ami most az egész országot mélyen érinti, érintheti hosszú és rövid távon.

A másik, ami valahol elborzaszt, hogy az emberi irigység pedig végképp nem ismer határokat ebben az országban és a rövidlátás szintén. Ezt ma tudomásul kellett vennem végképp. Pedig ma hazánkban szerintem igenis van mit aprítani a tejbe, ha nem is mindenkinek, az emberek mégis elképesztően irigyek egymásra. Ez ma nálunk szinte népszokás. Főleg, ha az illető nem magyar. Mert akkor náluk biztos kolbászból van a kerítés, és ha ide jön hazánkba és jobban él, mint az átlag, akkor meg milyen jogon? Miből, miért?

Nem régen nézegettem élő világstatisztikákat, és bizony azt látom, hogy elég jól állunk a világ 80 százalékához képest. Nem vagyunk gazdagok, de szegények se. Igazán szegények nem. Jobban élünk, mint a napi 1 dollárból tengődő harmadik világbeli mélyszegénységben élő embertársaink, de persze, nem úgy, mint a gazdag nyugatiak. De pont annyira vagyunk szegények és gazdagok vegyesen, hatalmas és egyre táguló szakadékkal a két véglet között, egy meglehetősen érzékeny és végletes politikai helyzetben, hogy bőven lehet borzolni a kedélyeket. A hazánkban élő gazdagok jövedelméből az egész ország bőségben élhetne évekig, csak az eloszláson kéne nem kicsit változtatni. Na, szerintem pont ezzel robbantottam ki ma a kedves posztoló totális ellenszenvét. Meg azzal, hogy azt mertem írni, összetettebb a helyzet annál, hogy vannak hazai szegények, meg nem hazai szegények…. Ez most talán az egyik legkeményebb gazdaságpolitikai és nemzetközi kérdés, ami felvetődhet. És kezd nagyon eldurvulni.

A szegénység gazdagság témájában számomra már az a legdurvább, hogy tényleg megosztja az embereket, ami még élesebben kiütközik a határainkon túlról érkezőkkel szemben. Főleg, ha nagyon szegények, vagy nagyon gazdagok. A mai konkrét poszt lényege az volt, hogy amíg van éhező magyar, addig hogy képzeli bárki is ebben az országban, hogy támogassuk más ország szegényeit, főleg, ha azok nem is annyira szegények esetleg. Na, erre reagáltam azt, hogy ennél ez sokkal összetettebb probléma és hogy vannak emberek, akiknek ez belefér a büdzséjébe és másképp gondolkodik a témáról. És igen, vannak hazai rászorulók, de ez sajnos nemzetközi kérdés és a hazánk megítélését is befolyásolja az, hogyan járunk el. Na, erre kaptam hideget meleget. Nem arról van szó, hogy nem érzem át a magyar hajléktalanok és más peremre szorult hazánk fia nyomorát. Én se vagyok Krőzus, nem szóróm a pénzt két kézzel, de nem is sajnálom másoktól, akik átmenetileg nehéz helyzetben vannak, bármilyen okból. Nem derogál néha segíteni, ha mással nem, hát azzal, hogy támogatásomról és együttérzésemről legalább szóban biztosítom az érintettet, vagy ha segély gyűjtési akció van, élelemmel, ruhával, szervezéssel, vagy egy konkrét témáról szóló poszttal áldozok az ügy oltárán.

Konkrét esetben az volt a z egyik vitapont, hogy a kiosztott élelmiszer egy része a földön landol és pazarba megy. Ez elképzelhető és sajnálatos, szomorú tény, de sajnos nem csak ők pazarolnak. Csak hazai viszonylatban is tonnaszám megy a kukába még fogyasztható élelmiszer, csak mert lejárat közelében van, vagy éppen lejárt, vagy mert a fogyasztója nem jól mérte fel az igényeit. Akár egy túl nagy adag ebédről van szó, amit a tányérra szedett valaki, egy túl nagy szendvicsről, akár az akciósan vagy passzióból megvásárolt, de soha el nem fogyasztott élelmiszerről. Már ami az egyéni szintet illeti. Még több az az élelmiszer, amit a multi és nem multi élelmiszerláncok, vendéglátó egységek, ipari és mezőgazdasági cégek tolnak napi szinten a kukába selejt címen. Az éppen lejárt, de amúgy még fogyasztható élelmiszerek megsemmisítése ipari  szinten zajlik. Éveken át civil összefogás részese voltam – posztoltam a témáról rendszeresen – hogy megmentsünk ebből az egészből valamit. Ahogy arról is írtam, hogy sokan a zöldségesektől kérik el a kicsit hibás, de még ehető, kidobásra ítélt árut. Hajléktalanoknak vagy más rászorulóknak főznek belőle. Ingyen, bérmentve, önkéntes alapon. Senki nem kéri tőlük,talán meg se köszöni senki. Ezt már nem tudtam kommentként megírni, mert levették a témát. Erről ennyit.

Több ismerősöm a helyszínen segített az utóbbi időben ételosztásban és valóban arról számolt be, hogy nagy a fejetlenség, a kétségbe esés, valóságos anarchia van. Kétségbe esett, önkívületi állapotban lévő, dühös emberek tülekedése közepette bizonyára van veszteség. De vajon mi ez azokhoz a milliárdokhoz képest, amit hatalmi pozícióban pöffeszkedő honfitársaink kezei közül folynak el luxus villákra, hogy mást ne is említsek? A magyar adófizetők pénze az is. Ez igaz. Meg az is, hogy sok magyar nem kap ebből vissza semmit. Bonyolultabb ez, mint amit a felszínen ebből látunk, amit a média és a közösségi oldalak mutatnak belőle. Sokkal bonyolultabb, akkor is, ha ma ezzel a véleményemmel nem leszek népszerű. Ok, lehetne órákat, napokat vitatkozni a témán, de nyilvánvaló, hogy köztük és idehaza is van mindenféle státusú ember, és amennyire én követem a híreket, azt látom, hogy nagyon vegyes a kép – meg az emberek között járva-kelve dolgozva is. Még egy családon belül is sokszor nagyon vegyes a kép. Csak kis hazánkban egyre kevésbé sikk egyes körökben az összetartás, míg más végeken meg egyre inkább az a menő, ha támogatunk másokat.

A másik alapvető kérdés a menekülés oka, mi elől, miért jönnek el otthonról, hová tartanak?

Sokan talán tényleg nem is a nyomorúság ellen menekülnek, hanem a hazájukban jelenleg tapasztalható állapotok elől. Mentették ami menthető és jöttek, hogy élhessenek valahol a világ egy békésebb szegletében. Nálam emberileg ez úgy cseng le, hogy elképzelem magam, ha én kerülnék ebbe a helyzetbe, vajon mit tennék? Nem fognám-e minden kicsit is mozdítható vagyontárgyamat és húznék-e a vérbe, ha helyzet lenne? A családommal együtt, persze…. Tök mindegy, szegény voltam-e vagy gazdag az őshazámban, ha el kell hagynom a hazámat és idegenbe emigrálnom, nem az alapján ítélném-e meg a másik országot, hogyan bánik velem? És ami most itt történik, az számomra hajmeresztő több okból. Egyrészt a megosztó kampány miatt, aminek a média cirkusz is része, másrészt mert egyelőre még nem látjuk ennek a végkifejletét és a következményeit. És pont erre megy ki a játék….

De most itt felteszem a nagy költői kérdést: mi magyarok talán nem éppen valamilyen más, korábbi helyzet elől jöttünk egészen a Kárpát-medencéig? Igaz, régebben vagyunk itt. Igaz, nem túl rózsás sokunk helyzete ebben az országban, de mégis vannak jó páran, akik luxusban élnek, akik megtehetik vagy nem tehetik meg, hogy adjanak, mégis teszik. Mert együtt éreznek a bajba jutottakkal, mindegy kik ők, és adnak. Mások meg nem. Véleménye mindenkinek lehet, persze, de ki-ki a saját lelkiismeretével számoljon el, van ne… Az ő dolga – meg másé is. Ez mára valóban egy komoly politikai kérdéssé nőtte ki magát.

Vannak, akik azért sajnálják tőlük a napi betevőt és a segélyeket, csak mert bejárta a közösségi oldalakat egy nő fotója aki egy almás tablettel fotózgat. Pedig lehet, hogy éppen az az utolsó vagyonkája. Vagy nem. De őszintén, kinek mi köze hozzá? Magyarországon mégis azt hiszem a legnagyobb „divat” az irigység….  Ha látják néhányan, hogy valakinek van egy státusz szimbólum tárgya, akkor az kb. dögöljön meg. Mindegy, hogy semmi egyebe nincs, az is lehet, hogy nem az övé, csak lekapták vele. Lehet, hogy napok óta egy falatot nem evett, de a kezébe fogott egy tabletet és önfeledten játszik vele. Pár pillanatig boldog a menekülés közepette. Na és? Basszus… Tényleg ez a lényeg ebből az egészből?

Ha felsorolnám, hány olyan kölcsön tárgyam van, amiért nálam szegényebbek a látszat alapján eltehetnének láb alól, akkor lehet, valaki meg is tenné. De ébresztő emberek: nem is az enyém, nem is venném meg, munkaeszköz, amit a munkáltatóm biztosít. És ha az enyém is, kinek mi köze hozzá? Nem lobogtatom, nem hencegek vele, dolgozom rajta, mert megadatott, hogy van egy munkahelyem. Meg egyébként is. Miért épp ebben az országban vált divattá mások zsebében turkálni? Más országokban ez kb. felér egy zaklatással, ha firtatod kinek mije van, máshol meg nem téma, mert mindenkinek van, vagy senkinek nincs. Ez egy csúnya rossz szokás. Irigykedni a látszat miatt…. Meg egyáltalán!

Ami az egész menekült ügyet illeti, szerintem a nagy része már generált cirkusz! Az emberek – főleg akik nem is arra járnak, nem is arra laknak, ahol ez az egész történik, csak a mainstream médiából és a közösségi oldalakról, vagy szóbeszédből értesülnek arról, mi történik. Oda se dugják az orrukat, talán mert messze laknak. Én se megyek el Sopronig minden nap, ez érthető. Sokan közönyből teszik, másoknak így hozza az élet, de teszik a dolgukat, élik az életüket és nem posztolgatnak össze-vissza. Látszik, hogy semmi közük az egészhez, csak mondják a magukét. Felületes képekből, látszatból ítélnek már megint. Én se nem irigykedem, se nem ítélek el senkit. Igen, lehet, hogy vannak fosztogatók, meg egy bazi nagy adag gyűlöltkeltés is…. Emberek, vegyétek már észre, miről szól ez az egész rohadt cirkusz!

ÉBRESZTŐ!  Erre megy ki a játék! Felkavarni megint az állóvizet… Mindebből persze megint oda kell kilyukadnom, hogy azért lehet hergelni a magyar népet, mert olyan amilyen. Már akit….

Engem azonban mégis inkább az frusztrál, hogy tényleg ennyire nem látják sokan a fától az erdőt. Hogy már megint az orrunknál fogva vezet minket a média. Főleg azt, aki vidéken él, szegény sorban és a közelében sincs az eseményeknek. Ők tényleg csak a médiából értesülnek arról, ami itt Budapesten történik. Nekem néhány ismerősöm ott van tűzközelben és segít, megint mások közönyösek, mások háborognak. A lényeg az egészben, hogy az ország hangulata rég volt ennyire megosztott, rég volt ennyire lázadás közeli. És ez az egészben a legelborzasztóbb. Igen, felzaklató látni a síró gyerekeket, máshonnan meg valóban olyan képeket kap az ember, lám, milyen jól élnek itt nálunk akik ide jönnek. Minden a fotós és a fotót, posztot megosztó nézőpontjától függ. Az ő értékrendjétől, hogy mit lát ebből az egészből, mit közvetít, mit kell hivatalból közvetítenie. De az már rajtunk múlik, mit hozunk ki ebből. Összefogást, vagy egymásra vicsorgást. Hogy vigyázunk egymásra, vagy átharapjuk egymás torkát pár élelmiszer csomag miatt… Nem ez a lényeg az egészben. Ez csak a felszín, az ugratás része. Lássunk már tovább az orrunknál, emberek, hogy meglássuk az embert azokban, akik kénytelenek átutazni, vagy itt ragadni, ahol ma szintén sokak számára nem kívánatos a jelenlétük….