Magyarország tényleg jobban teljesít?

Ami azt illeti, hulladék elhelyezés terén még van mit tanulni, de legalább nem vásárolunk annyit, mint a gazdagabb országok lakói és valamivel kevesebb felesleg keletkezik. Gazdasági okokból kevesebbet fogyasztunk és kevesebbet dobunk ki takarékosság okán.

Bár írásomnak nem kívánok politikai felhangot adni, sajnos az évek során rá kellett jönnöm, hogy a környezetvédelem és a közélet számos területét nehezen lehet elválasztani a politikától. A fenti mondatot ki gúnyosan, ki keserűen, ki büszkén hangoztatja évek óta, ám valóban egyre több kritika éri a mottót. Ma, 2017-ben ott tartunk, hogy a statisztikák szerint Európa második legszegényebb országa vagyunk. Mégis tárgyakat halmozunk fel, pusztán kedvtelésből, és fejenként több mázsa hulladékot termelünk évente és ez igaz az újszülöttektől az aggastyánig mindenkire. Kétségtelen, ebben a tekintetben „jobban teljesítünk”, mint a gazdagabb országok, de a megtermelt hulladék alig 10-12 százalékát szelektáljuk. Ezen a téren van hova fejlődnünk. Ezzel szemben – talán szerencse, hogy a jövedelmünk vásárló ereje messze elmarad az európai és más fejlett országokétól.

Örökölt lomkupacok

Viszont még így is bőven sokan vannak, akik a hiánygazdaságban felnőve később átcsaptak a halmozásba és ez olyannyira szokásukká vált, hogy a mai napig ez uralja az életüket. Amíg Amerikában, a gazdagabb európai országokban vagy más földrészeken a nagy szabadság és gazdaság váltotta ki a felhalmozásra való hajlamot, addig nálunk éppen az ellenkezője, a hiánytól való félelem vagy éppen a 90-es években jött nagy „felszabadulás”. Megdöbbenve tapasztaltam, milyen sokan vannak, főleg az 50 feletti korosztályból, de fiatalabbak is, akik notórius felhalmozók, mondhatni hörcsög típusok. Néhányan az utódokra átörökítették a szokásukat, de a 40 év alatti és fiatalabb korosztályban már – minél fiatalabb, annál jellemzőbb – egyre kevesebb a szülői vagy nagyszülői mintára történő felhalmozás és egyre többen ismerik fel a már-már kényszeres felhalmozás hátrányait. Erről ugyan kiterjedt statisztikát nem vezettem, de elég sok emberrel beszéltem a témáról, így nagyjából kialakult egy képem.

Nagyszüleink még a háborús időkben kondicionálódtak a felhalmozásra, szüleink – mai 50-70 év közötti korosztály – a hiánygazdaságban felnőve „tanulta meg”, hogy a tárgyakat meg kell őrizni és mai napig őrizeti is a kis kincseit. A mai 30-50 közöttiek azok, akik még valamennyire megélték a rendszerváltás előtti időket gyerekként, tiniként. Mi még a 70-es és a 80-as években voltunk gyerekek és fiatal felnőttként vagy tiniként, gyerekként léptünk át a 90-es évekbe, amikor már szinte egy csapásra itthon is minden kapható volt, ami Nyugaton és nagyjából pénz is volt rá a 2008-ban beütött „válságig”. A bőség zavarában sokan nem nagyon tudták kezelni a rájuk zúduló árudömpinget és egyszerűen habzsolással reagáltak rá. Nagyjából a 1990 és 2000 után született fiatalokon látom, hogy kezdenek egyre higgadtabbakká válni felvásárlási láz tekintetében.

Bízhatunk a jövőben?

A hazai szokásokat megfigyelve és sok emberrel beszélgetve arra jutottam, a magyar ember részben takarékossági okokból is nehezebben válik meg tárgyaktól. A „majd jó lesz még valamire” címszóval félretett és évről évre tologatott tárgyak mögött a jövő bizonytalansága is ott áll – legalábbis sokan erre hivatkoznak, amikor megtartanak valamit. Sokan egyszerűen nem bíznak abban, hogy jobb lesz, ezért nem engedik el a tárgyakat.  Igaz, talán nem is vásárolunk annyit, mert jóval kevesebb jut erre a célra, mint nyugati embertársainknak.  Viszont talán jobban kihasználjuk a végletekig a tárgyainkat, am viszont a fenntarthatóság felé billenti a mérleget. Még mindig él a gyerek ruhák családi öröklési lánca – szerencsére, de más tárgyakat is hajlamosabbak vagyunk megőrizni a jövő számára. Kötelező iskolai olvasmányokat, bútorokat, és még sorolhatnám. A továbbhasználat jó dolog és számos hasznos formája létezik. A hulladékcsökkentés jegyében ez helyes, de nem mindegy ki, hogyan és miért tartogat egy tárgyat. Nekünk, magyaroknak részben meg kell tanulnunk bízni a jövőben és felmérni a valós szükségleteinket.

Jön: 2. gyakorlat…